2014. január 2., csütörtök

Az év, amikor elmaradt a karácsonyom

Hát elég nyomorúságos évvégén vagyok túl, lehet pont emiatt vagyok nagyon bizakodó 2014-el kapcsolatban.
Hol is kezdjem. December 19-én jöttek Anyósomék karácsonyra, 9 napra. Elhatároztam, hogy ezt az időszakot nagyon ki fogom használni, elmegyünk a férjemmel is, festési terveim is voltak csillió számra. 20-án Mercyyvel találkoztam Londonban. Először a Harrodsnál vásároltunk elő SALE-ben a gyerekeknek, aztán végre vettem piros sapkát magamnak, a gyerekeknek még a Jacadiban VIP SALE-ben zoknikat, harisnyákat, majd elmentünk a Japan Centre-be, de ott már nagyon zilált volt a fejem, szédültem. Az Oxford circus-nál már elbúcsúztam Mercyytől, nagyon sajnáltam hogy nem tudok vele lenni többet, alig beszéltünk, de éreztem hogy ketyeg az órám. A vonaton szerencsésen le tudtam ülni, de ott már nem emlékszem semmire mi volt. Hívtam a férjemet, hogy jöjjön ki elém, és még szerencse hogy így tettem. Ez volt pénteken. A hétvégén a jobb orrom belül végig besebesedett egészen a homlokomig éreztem ezt a nyílt seb érzetet, és elvesztettem az ízlelő képességemet is. Emlékszem szombaton bezabáltam egy fél üveg Jalapeno paprikát tesztből, és nem éreztem semmit, aztán ettem még, a levét is leittam, és egyszer csak olyan mérhetetlenül szarul lettem, gyorsan ettem sajtot meg kenyeret, elég meredek volt, és a gyomromban éreztem is hogy mar mint az állat, de a számban nem éreztem semmit. Nagyon durva volt. Hétfőt úgy terveztük, hogy míg a gyerekek a nurseryben vannak, addig mi négyen elmegyünk Londonba. Hétfőn jött a szupervihar, de nem csak emiatt nem mentünk sehová. Vagyis mentünk. Orvoshoz. A hétvégén olyan szinten leromlott az állapotom, hogy már csak a wc-ig tudtam elvonszolni magam. A homlokom alatt egészem a szemhéjam vonaláig bepuhult és feldagadt az arcom. Olyan szinten fájt a fejem a felgyülemlett váladéktól, hogy ha csak egy cm-t megmozdítottam a fejem üvöltöttem. Hétfőre olyan leírhatatlan fájdalmam volt, hogy nem mozdultam semmit, és már úgy is folyt a könnyem folyamatosan a fájdalomtól. Nem tudtam kontrolálni. Reggel arra ébredtem, hogy a férjem mondta, hogy 10:30-ra van időpontunk az orvoshoz. Mondtam neki, hogy meg kell fürdenem, mivel előtte nem fürödtem annyira fájt mozognom, és hajat is kellett mosnom, mert akkor már egy hete nem mostam, és azt is hétvégén kellett volna, de nem mostam, mert nem akartam mozogni. Mondta, hogy megcsinálja a vizet, aztán már jött is hogy kész. Néztem furán, hogy az istenbe csinálta. Valószínűleg a fájdalomtól visszaájultam aludni. A fürdés egészen jól ment. A víz meleg volt, nem mozgattam a fejem, a kezemmel megmostam. Aztán jött a neheze. A kádból ki kellett jönni. Nagyon nehezen, lassan egyenesen (?) tartva a fejemet segítséggel kijöttem, a férjem megtörölt, csak állni kellett, de utána le kellett hajolni megtörölni a hajamat. Sikítottam, zokogtam. Anyósom szegény fel le rohangált hogy miben segítsen. Mindenki tiszta ideg volt körülöttem, arra emlékszem. Nehezen, de felöltöztem, nagyon sírtam. Mondtam hogy nem megy, többször is. Kétszer is szültem, de az a fájdalom iszonyatos volt, még a szülési fájdalomhoz képest is. Aztán a hajamat is megszárítottuk, ott üvölthettem kedvemre, a hajszárító hangosabb volt. A gumbancok kifésülése durva volt. Még volt időnk indulás előtt, de mondtam induljunk, mert nagyon lassan fogok tudni csak menni. A fejemet valahogy belefektettem a sálba és a kapucnimba, így valahogy stabilizáltam a fejem. Jól bebugyoláltam magam. Vagy bebugyoláltak. Nem emlékszem pontosan. Belémkarolt a férjem, és mentünk. Baromira fújt a szél, ugye a szupervihar. Többször meglökött rendesen, nyekkentem is. Nagyon fájt a szemem (a váladéktól felette), és így jórészt csukva tartottam. Csukott szemmel, félre hajtott fejjel érdekesen mutathattam, de ezen akkor nem gondolkoztam. Csak nyöszörögtem, és próbáltam menni. Szerencsémre csak egy oszlopnak mentem neki, egy kerítésnek és csak egyszer estem majdnem le a járdáról. Az orvoshoz már majdnem odaértünk, amikor megálltam és mondtam, hogy nem tudok tovább menni. Nem ment, nagyon elfáradtam, lihegtem. Előtte két napig szinte csak feküdtem, alig ettem mert semminek nem volt íze, még jó hogy gyenge voltam. Nagyon nehezen, de odaértünk az orvoshoz. Az első ami nagyon nagyon rossz volt a neonfény a váróban, mint egy vámpír (csukott szememen keresztül!) csínáltam egy ilyen összegörnyedéses valamit, majd kaptam egy sarokban egy padot és ott fura fejtámasztással vártunk. Éreztem hogy rászárad a könnyem az arcomra, majd újból jön a következő könny, erre emlékszem. Bementünk. A doktornő nagyon sajnálkozott. Kérdezte hogy vettem-e be fájdalom csillapítót. Mondta a férjem hogy nem, erre kb. sokkot kapott, és felírt valami atombrutál gyógyszert. Olyat, amit krónikus betegeknek adnak. A gyógyszertárban kb. mint a rendőrök kivallatták a férjemet mire kell az neki. Pedig orvosi vénnyel ment oda, nagyon fura volt. Persze akkor még nem sejtettem mennyire is erős az a valami. Még vettünk egy gyengébb vény nélkül kapható fájdalom csillapítót is, nem is kérdeztem miért, csak annyit tudtam kinyögni, hogy nem tudok többet mozogni, és le kell feküdnöm. Taxival mentünk haza. Hála istennek. Imába foglaltam a taxis nevét kb. Hazaértünk, lefeküdtem azonnal. Kaptam levest, és fájdalom csillapítót. Kedden jött a szenteste. Én készítettem a ráczpontyot (hónapok óta a ráczpontyra vártam). Szereztem igazi pontyot a magyar boltból, meg TV paprikát is. Minden alapanyag megvolt. Reggel két erős fájdalomcsillapítót vettem be, majd délben egyet a gyengébből és délután még kettőt hogy bírjam a karácsonyt. Elkészült a ráczponty, ettünk. Nem volt íze annak a KRVA ráczpontynak. Nem éreztem SEMMIT. Ott volt, láttam, a többiek azt mondták finom, majd megszakadt a szívem. Felhívtam skype-on anyát. Legszívesebben elsírtam volna magam. De ahogy beszéltünk egyszer csak hatalmas nyomást éreztem a fejemen felülről, és így nyomott le a gyomromig. Mondtam anyának le kell feküdnöm és azonnal felmentem. Este felébredtem. Hányingerem volt, érdekes egész betegségem alatt a citromos vizet kívántam és ittam, most volt egy grapefruitom, kívántam, megettem. Miután befejeztem szinte azonnal rohantam az első kör hányásra. Ezt még az este folyamán 6 környi hányástúra folytatta. Nagyon durva volt. Konkrétan a szentestét végighánytam. Kijött a ráczponty is, sírattam. A végén már csak epét hánytam. Ez volt a mélypont.
Éjszaka nagyon durva volt. Folyamatosan egy bizonyos egyenes pózban kellett tartanom a fejem, különben iszonyat hányingerem volt. Betámogattam a fejem, de annak a nyomása is fájt. Minden fájt. Már ugye nem volt bennem fájdalomcsillapító, és minden pillanat fájt. Ezen az éjszakán olyat álmodtam amit soha nem fogok elfelejteni. A halállal álmodtam.
Egy hosszú kórteremben feküdtem, mások is voltak benne, volt aki jobban volt, volt aki hányt mint én. Az ablakhoz közel voltam szerencsémre, és nem voltam közel a kórterem közepén csivitelőkhöz, így csak úgy éppen hallottam őket háttérzajként. Tavaszi napsütés volt, az ablak nyitva kicsit, bejött a kabócák ciripelése és a madarak csicsergése, és a fehér hosszú függöny lengedezett finoman. Ez a kórterem egy hosszú hosszú kórterem volt, egy ajtóval az elején, és egy ablakkal a végén, és benne sok sok ágy egy sorban, az ágyak keresztben feküdtek, a hosszú kórterem majdnem olyan széles volt mint egy ágy, éppen a közlekedők voltak az ágyak lábainál, egy-egy szék az ágyak között. A berendezés, a falak fehérek voltak, de az emberektől mégis színesnek hatott az összkép.
Ahogy körülnéztem, észrevettem, hogy átlátok valahogy a mellettünk lévő kórterembe, ami ugyanolyan volt mint a miénk, hosszú, fehér, fehér függöny lengedezett, de csönd volt. Néma csönd. Egyetlen ember feküdt az utolsó ágynál, az ablak mellett. Minden fehér volt és néma, csak a kabócákat és a madarakat hallottam, halkan. Jöttek a beteghez látogatók. Beszélgettek. Csak annyit hallottam, hogy a beteg mondta, hogy nagyon hosszú volt az éjszakája, tudtam nem tud aludni, Ő mindig fent van. A beteg pedig Zoli* volt. A hosszú fehér kórterem pedig a halál. Zoli egy hosszú fehér kórteremben van. Nem született újra, ahogyan mások hiszik, ott van a kórteremben. Ő volt az, senki más, és ez nem csak a képzeletem. Ő volt az, és láttam Őt. Ott van, és nem alszik soha. Jó volt látni, sírtam, és azt hiszem hogy valóban sírtam, mivel mikor felébredtem tiszta adta száradt könny volt a jobbik arcpofám és a fülem is tele volt a könnyeimmel. Felébredtem, nagyon szarul voltam, de csak arra gondoltam, hogy vissza akarok menni, és látni akarom megint Zolit. Látnom kell. Sokkban voltam, és nem tudtam mozdulni a fájó fejemtől. Nem tudtam utána visszamenni hozzá.
Innentől nem vettem be fájdalom csillapítót. Nem akartam hányni többet, és fájó fejjel csináltam végig a hetet. Az egész egész karácsony, minden elúszott a betegségemben. Minden. Pár napja van az, hogy elkezdtem ízeket érezni, bár elég egyhangú még sajnos a dolog, de az ilyen nagyon pikáns ízeket már érzem. Forró párnával borogatom a fejem, és múlt hét péntek táján (ezt nem tudom pontosan) kezdett kiszakadni a váladék a forró párnázás hatására. Sötét oliva zöld cucc. Soha életemben nem láttam ilyen iszonyatosan undorító taknyot. És sok. Nagyon sok, és fáj, eléggé fáj. De már nem NAGYON.
Hát ennyi kábé amit össze tudtam emlékezni, sok napról csak emlék foszlányaim vannak, de már 2014 van, már itten nincsen helye nyomorékoskodásnak!!!
* Zoli életem első igazi szerelme volt, a férjem miatt hagytam el. 26 évesen halt meg, most lesz 5. éve február 20-án.

2 megjegyzés:

  1. Úristen ez nagyon durva! o.o Ha ezt tudom, akkor nem zaklatlak a festéssel kapcsolatban. :(
    Nekem migrénes fejfájásom volt régebben, én akkor szoktam úgy érzeni, hogy majdnem meghalok. És én is a legfinomabb kajákat szoktam kihányni... De most már jobban vagy? Ha még nem gyógyultál meg, akkor ne foglalkozz a festéssel! Az a legfontosabb, hogy meggyógyulj és kipihend magad! :)

    VálaszTörlés
  2. Nem semmi lehetett ezt az álmot végig élni.
    Szép arcüreg gyulladást sikerült összeszedned,én ilyenkor mindig forró sót szoktam használni,és az elég gyorsan szokott segíteni.
    Jobbulást kívánok!

    VálaszTörlés